Tegnap megint ott áztam a buszmegállóban, néztem, ahogy az eső veri az ablakot, amikor megláttam egy fazont, aki vígan suhant el mellettem a legjobb elektromos roller-én. Na, mondom, ennek a tömegnyomornak itt és most vége – főleg, hogy a busz már megint sehol, én meg lassan jégcsappá fagyok.
Aznap este, mikor végre hazaértem a munkából és megszárítottam magam, előkaptam a laptopot. Te, én nem gondoltam volna, hogy egy roller kiválasztása olyan, mint egy krimisorozat – minden kattintással újabb csavar jött a történetben. De basszus, három óra keresgélés után még mindig nem voltam okosabb, csak a szemem égett rendesen. Aztán rábukkantam egy blogra, ahol egy volt motoros írt különböző rollerekről, és végre normális emberi nyelven elmagyarázta a dolgokat.
Volt ott egy csávó, aki futárként dolgozik, és részletesen leírta, melyik roller bírja a pesti flasztert, és melyik adja meg magát két hét után. „Gyerekek, ha azt hiszitek, hogy a legdrágább a legjobb, akkor nagyot tévedtek!” – írta, és ezzel levette a vállamról a döntés terhének felét. Aztán találtam egy videóst is, aki végigtesztelte a különböző típusokat Budapest legdurvább útjain. „Ez a modell például úgy ráz a macskakövön, hogy kilazulnak tőle a fogaid” – röhögtem a kommentjén.
A pénz kérdése azért rendesen odavágott. A tesóm szerint túlkomplikálom az egészet, de mondom neki: „Figyelj, ez nem olyan, mint amikor sört veszel – itt nem mindegy, hogy melyiket választod.” Három hétig bújtam a teszteket, jegyzeteltem az árakat, mint egy középiskolás a matek felelés előtt. Végül egy olyan mellett döntöttem, ami nem kért kölcsönt a banktól, de azért nem is a kínai piac különlegessége volt.
A várakozás tiszta őrület volt. Olyan sokszor frissítettem a futár appját, hogy szerintem már a telefonom is kezdett kiakadni. A csajom azt hitte, valami titkos szeretővel beszélgetek, annyit nyomkodtam a telót. Amikor végre megjött, olyan izgatott voltam, mint gyerekkoromban a Mikulás előtt.
Az első próbálkozás… na, az egy külön sztori. Sikerült majdnem fejre állnom egy kátyú miatt, aztán kis híján nekimentem egy parkoló Suzukinak. A szomszéd Pista bácsi azóta is emlegeti, hogy életében nem látott még senkit ilyen gyorsan tanulni a gravitáció törvényeit. De nem adtam fel! Találtam egy Facebook csoportot, ahol a rolleres arcok megosztják a tapasztalataikat, és ez volt az igazi aranybánya.
Most már úgy manőverezek a városban, mint egy profi. Múltkor még egy biciklis futár is odaszólt, hogy „szép vonal, tesó!”. A munkahelyen meg sztár lettem – a kollégák már nem a késéseimet számolgatják, hanem azt, hogy mennyit spórolok a BKV bérleten. A főnök múltkor félrehívott és kérdezte, hogy melyiket vegye meg a fiának – mondom neki: „Főnök, előbb te próbáld ki, aztán beszélünk!”
És tudod mi a legjobb? Hogy teljesen más szemmel látom a várost. Felfedeztem olyan kávézókat, amiről nem is tudtam, hogy léteznek. A reggeli rutin már nem stressz, hanem egy kis kaland. Ja, és a legjobb? A múltkor az exe látta a csajomnak, ahogy elsuhantam mellette a dugóban – állítólag napokig ezen pörgött.
Persze van, amikor beszól valaki. A múltkor egy taxis lehúzta az ablakot és megkérdezte, nem félek-e, hogy összekócolódik a frizurám. Mondom neki: „Legalább nekem van mit összekócolni!” – azóta köszönünk egymásnak, ha találkozunk. De tudod mit? Ezek a kis sztorik csak még jobbá teszik az egészet. Most már értem, miért mosolyognak mindig ezek a rolleres arcok – van ebben valami felszabadító érzés, amikor az ember csak úgy átsiklik a város problémáin.
És képzeld, a múlt héten a tesóm is beadta a derekát – most együtt járunk rollerezni hétvégente, mint valami modern városi cowboyok. Az anyánk szerint két hülye gyerek vagyunk, de látom rajta, hogy titokban ő is szeretné kipróbálni. Na, majd karácsonyra meglepjük eggyel – csak előtte kicsit kipárnázzuk a kertet, biztos, ami biztos.
