Figyelj, a múlt héten a tulajdonos összehívott minket egy megbeszélésre azzal, hogy döntenünk kell végre, hova menjünk csapatépítésre, mert már három hónapja húzzuk ezt a témát. Tudod milyen nálunk az étteremben – harmincan vagyunk összesen a szakácsokkal, pincérekkel, mosogatókkal együtt, és amikor mindenkit egyszerre próbálsz összehozni, az olyan, mint hegyeket mozgatni. A tulaj, Robi, aki amúgy maga is vendéglátós volt régen, azt mondta, hogy ideje végre valamit csinálni a csapat összetartásáért, mert mostanában túl sok a feszültség a konyha és a felszolgálás között. Persze rögtön kitört a vita, hogy mi lenne jó – a szakácsok valami főzőversenyt akartak más éttermekkel, a pincérek meg azt mondták, hogy ők aztán eleget főznek meg felszolgálnak egész évben, inkább valami teljesen mást csináljunk. A mosogatós srácok csak nevettek, hogy mindegy nekik, csak ne kelljen mosogatni, a sommelier meg felvetette, hogy menjünk borkóstolóra valahova Tokajba.
A meeting első fél órája arról szólt, hogy mindenki elmondta, hova NE menjünk. A főszakács kategorikusan kijelentette, hogy ő bizony nem megy paintballozni, mert a múltkor majdnem kiütötték a szemét, és különben is, a keze a munkája eszköze, nem kockáztatja. A pincérlányok meg azt mondták, hogy ők nem mennek túrázni, mert nincs is rendes túracipőjük, meg amúgy is eleget állnak egész nap. Valaki felvetette, hogy menjünk wellnessezni, de a konyhai brigád fele rögtön jelezte, hogy ők nem fognak fürdőruhában mutatkozni a kollégák előtt. Aztán jött az ötlet, hogy csináljunk valami csapatépítőt helyben, az étteremben – erre mindenki felnyögött, hogy az meg olyan, mintha dolgoznánk, csak fizetés nélkül. A tulajdonos próbált mindenkit nyugtatni, hogy találunk valami jó megoldást, de láttam rajta, hogy ő sem tudja, mi lenne az.
Ekkor megszólalt Laci, az egyik öreg motoros pincér, aki már húsz éve van a szakmában, és azt mondta, hogy ő tudja, mi a megoldás. Mindenki ránézett, mert Laci általában nem szokott hozzászólni a meetingekhez, inkább csak morog magában. Azt javasolta, hogy menjünk el egy másik étterembe enni – de nem akárhova, hanem valami igazán fancy helyre, ahol mi leszünk a vendégek. Először mindenki hallgatott, aztán a sous chef megszólalt, hogy ez hülyeség, mert akkor is csak az ételt fogják kritizálni, meg összehasonlítgatni a saját helyükkel. De Laci folytatta, hogy nem, nem erről van szó – hanem arról, hogy egyszer mi is érezzük, milyen a másik oldalon lenni, milyen vendégnek lenni, kiszolgálva, kényeztetve. És közben persze tanulhatunk is, hogy máshol hogyan csinálják. A tulajdonos elgondolkodott, majd azt mondta, hogy ez nem is rossz ötlet, de akkor valami nagyon különleges helyre menjünk, mondjuk egy Michelin-csillagos étterembe. Erre aztán mindenki felélénkült, mert azért az mégiscsak más, mint a szokásos helyeken enni.
Végül két héttel később tényleg elmentünk – a tulaj lefoglalt egy komplett termet egy híres budapesti étteremben, és mindannyian felöltöztünk, mint amikor vendégségbe megyünk. Vicces volt látni a konyhai srácokat öltönyben, meg a mosogatókat nyakkendőben. Az elején mindenki feszengett, nem tudtuk, hogyan viselkedjünk, amikor minket szolgálnak ki. A mi pincéreink reflexből majdnem felugrottak segíteni, amikor látták, hogy jön a felszolgáló, a szakácsok meg minden fogást úgy elemeztek, mint egy műalkotást. De aztán ahogy jöttek a fogások, meg a borok, mindenki ellazult. Elkezdtünk beszélgetni olyanokról, amikről munka közben soha – ki miért kezdte ezt a szakmát, mi volt a legviccesebb vendég sztorija, ki hogyan képzeli a jövőt. A főszakács még a receptúráról is beszélgetett a pincérekkel, ami munkaidőben elképzelhetetlen, mert mindig rohanunk. A végén, amikor jött a desszert, már mindenki nevetett, sztorizgatott, és tényleg olyan volt, mint egy nagy családi vacsora. Hazafelé a buszon a mosogatós srácok viccelődtek, hogy most már tudják, miért kell olyan sokáig mosogatni a fancy tányérokat, a pincérek meg elismerték, hogy a konyha tényleg művészetet csinál minden nap. A tulajdonos később azt mondta, hogy ez volt a legjobb csapatépítő az elmúlt tíz évben, és hogy jövőre is ezt csináljuk. Szóval így oldottuk meg végül a nagy kérdést, hogy hova menjünk csapatépítésre – nem mentünk sehova különlegesre, csak átültünk a vendég oldalra, de ettől lett az egész különleges.
